Hervay Gizella: Szerelmes vers lila éggel

Az éjjel nem tudtam aludni,
sajnáltam az időt,
s kijöttem a konyhába mosogatni.
Közben eszembe jutott,
mennyit írtam már a konyháról
s a konyhában, mosás, mosogatás között.
Ez talán meglátszik majd a verseimen is.
Rád is gondoltam,
tulajdonképpen neked akartam írni,
csak ürügy volt a mosogatás.
Neked akartam írni vagy rólad,
téged akartalak felidézni.
Olyan erőteljesen bukkant fel
kusza gondolataim közül az arcod,
mint ez a sötét, lila darab ég,
amely a konyhaablakon át rámharsan
hajnali-hidegen.
Késpenge-arcú hajnali ég. -
Téged idézlek ezzel a kis égdarabbal,
a fán a levelek majdnem feketék még,
de kinn már megindult a reggeli buszjárat,
s a villamosok
rárímelnek a versre.
Számolom, percenként hány villamos
fordul meg az ablak alatt,
de lehetetlen összeszámítani.
Az éles-sárga villamoszajba
belevegyül tompa búgással a busz,
most fordul egy kocsi,
csikorog; dudálnak;
két éles villamos-zörej -
már nem lehet elaludni - öt óra,
fél hat -
már szelíd-kék a lila ég.
Érzed-e, hogy téged idézlek
szavakkal, zajjal, számjegyekkel?
Csak el kéne képzelnem a tested -
hiszen olyan egyszerű,
de én úgy akarlak látni,
mint a hold eldugott másik arcát,
gondolat-szputnyikokkal lefényképezlek,
megteremtelek önmagamban.
Három éve mint egy megszállott,
teremtek így újra és újra
minden percet.
Gondold el,
micsoda energia!
Micsoda szakadékok nyílnak
ilyenkor, éjjel, bennem,
hogy felébredek és keresem arcodat?
Mi költ fel?
A hiányod?
vagy továbbzakatolt bennem a tegnapi
gondolat,
hogy ma kimegyek eléd a repülőhöz?
Mind azt mondogatom:
várom a gyerekeket:
téged s a fiamat -
nem bántalak ezzel, csak becézlek,
becézlek, hogy egyszer becézz már te is.
Már valószínűtlen - világoskék az ég -
ilyen a szemed.
Zöldek a levelek,
egyre töményebb, bujább kint a zaj -
Annyira hiányzol,
hogy már jó egyedül.
Milyen színű a magány?
Sűrű sötétlila, mint öt órakor az égbolt -
késpenge-arcú -
háromnegyed hat - mosogatok.

(1962)

Hervay Gizella (1934-1982)