Tatár Sándor: Uramatyám! Csak nem szerelmesv...?!

Nem tudom, mit kezdjek a kezeimmel
— illetve tudni tudom: ott a golyóstoll,
a boríték, vagy épp a kávéscsésze, az ott
a füle, meg kéne ragadni; egyikkel a másikat
megcímezni, amazt pedig a számhoz emelni és
kiinni (nocsak, a szám s a nyelvem is jó valamire),
csak épp — minek?
Nélküled
dohos a levegő, mint egy szellőzetlen pincében,
fűrészpor-ízű a legpompásabb pecsenye,
egyik honlap unalmasabb s szánalmasabb, mint a másik,
kár kiállniuk hajnalban a buszoknak a garázsból,
a kávézóknak kinyitni,
s hogy emberek egy fehér falra bámuljanak, ahová egy
villódzó fénykúp mozgóképeket vetít, vagy föl egy színpadra,
ahol reflektorok poros fénykévéjében vagy
kimódolt félhomályban más emberek úgy tesznek, mintha —
az egyszerűen abszurdum; mért vannak ezek szabadlábon?!

Nélküled
lehet, hogy ötször fényesebben ragyog a nap,
kétszer olyan virgoncak
az ide-oda nyilalló szitakötők,
és ötször boldogabban cirpelnek a tücskök.
Az én tüdőm, mellkasom meg
                                            ezerszer szabadabban
tágul. — Egyetlen apróság hibádzik:
mindez nem érdekel.

Tatár Sándor (1962-)