Farkas Árpád: A nevetésed

A pici ezüst harangokat ki rejtette el benned?

Mikor születik s meddig bolyonghat

bordáid alatt az a kicsi meleg szél,

mely csengve az ezüst harangokhoz ér?

Folyók is csoboghatnak benned.

Szemedben smaragd erdőkre, hegyekre látni.

De milyen derűvel lehetnek áldottak a mélyben a rétek,

honnan felém csordulnak most a nevetésed

fehér margarétái?

Mert féllábon ugráló, rövidnadrágos

víg kölyök vagyok én ilyenkor.

Belebokszolok a levegő puha gyomrába

és csilingelő vaskarikákat kergetek,

vagy biciklicsengővel csengetek –

Szétrebbentem a parkokban a szerelmeseket.

Mind, mind gyűljenek össze az öröm

porcelán ragyogású kupolái alatt,

igyák beláthatatlan tiszta mélyekbõl

felbuggyanó ezüst hangjaidat.

Kalászok csengését,

hegyek ébredését, erdők örvénylését

érezzék ők is, amikor nevetsz,

s a hangodból felzúgó

nagy, zöld vízeséseket.

Zuhogj, zuhogj, édes áradat.

Mosd le bőrömről a sót,

szemem alól sötét árnyékaimat.

Napi fáradtságok görcseit

oldd ki bennem, ha lehet –

Halálig őrzi tisztaságom

a nevetésedet.

Farkas Árpád (1944-2021)