Gál Sándor: Április szárnyain

1
már csak várok várok és hallgatok
suhognak bennem esték hajnalok
betöltetlen részei időnek térnek
a mérhetőből semmit se mérnek
nem lobban láthatóvá a láthatatlan
nem jelenik meg semmilyen alakban
a való eltűnik a földi mélyben
vagy széthull a vak csillagközi térben
inkább csak érzem mintsem hogy tudom
mi közelít hozzám ezen az úton
s hogy mi távolodik egyazon időben
e megsötétült ösvényeken tőlem
az áradó világ hajnali fénye
felfeszül a kopár áprilisi égre
s teljesülni látszik általa és benne
mindaz ami a miénk lehetne
gólyaszárnyak suhogó zenéje
hazátlanságunk örök messzesége
vagy a csend estéli áradása itt
megidézvén a tél sodródó havait
tört részeit zúzos szavainknak
amelyek valamit ünneppé avattak
szépséggé fénnyé emlékekké látva
befonván életünk ostor-sugarába
s mozdulataink is mind benne történnek
kitöltvén tereit minden messzeségnek

2
megindulnak az évtizedek is
eggyé oldódnak végül
történelemmé lesznek a történések
rész az egésszel összebékül
ahogy ismét megélem mindezt
ami onnan elér a máig
tulajdonommá nő egy század
s megtart otthontól hazáig
kevésnek tűnik de tán a legtöbb
amiért érdemes szólni élni
alkut kötni ismét a halállal
s reményt vesztve remélni
füvet s virágot idézek magamban
megújulásuk hitét élem
alkonyati táncukat járják
a csendesülő böjti szélben
szállni újra velük fel s oda
hol a csillagkörök fényei égnek
s a mindenséggel együtt megélni
örök lényegét a teljességnek

Gál Sándor (1937-2021)