Hodossy Gyula: A tűz és a rózsa

„Egy öregúr kabátján hamufolt,
Csak ez maradt: elhamvadt rózsa volt.”
T. S. Eliot: Little Gidding

Csupa por itt minden, csupa por.
Az elhamvadt múlt eltakarja a jelent,
de elég egy kis szél, s a takarót máris magasba emeli,
mint fiatal lányokról a szoknyát, hogy oda kapd a fejed.
A régi sorsokkal, a csontokkal, a fűzfalevelekkel
tele szemem, szám, fülem.
A belehelt por: a gyermekkorom,
a pörzsölt, elégett szalma szúrós illata,

apám „sas” behívója,
a soha nem látott nagyapám,
szódagyárunk buldózer ledöntötte fala,
a haza vágyódó lángnyelvű sötét galamb.

Szélcsitultával ismét leszáll a por,
eltakarja a jelent, a kézzelfoghatót, a felismerhetőt,
az útbaigazítót, az életbe vetett hitet,
a szív egyre szaporább dobbanását,
a szerelmesek izzó leheletét.
Ekkor elveszik a remény,
vele együtt a levegő, a kétségbeesés.

Az égjövőt kínáló végtelen mentsvár.

Az öregúr kabátban,
lassan, szinte átszellemülve
piszkálja a tüzet,
mintha saját életét égetné,
teli nyavalyákkal, vágyakkal, üres mondatokkal,
elmulasztott szerelmi éjszakákkal.
Ekkor csillagok halnak el,
hosszú fénycsóvát húzva zuhannak,
csupa por itt minden, csupa por,
már a hamufolt sem látszik.

Hajnal előtt szertefoszlik a végtelen,
s vele együtt minden, ami élő és élettelen,
szirénaszó töri a csendet.
A szabadulás angyalkísérettel érkezik,
egybesepri múltat a jelennel
a csalánt az árvacsalánnal,
a kezdetet a véggel, a közönyt a bűnnel,
csupa por itt minden, csupa por.

Elkerülhetetlen felidézni a rózsa szellemét,
amikor már visszafelé zeng a harang,
s mi antik dob nyomába szegődünk,
míg bírja lábunk, hitünk,
majd összeroskadunk,
a szellő még utoljára ránk legyint,
nincs ráolvasás,
ekkor beteljesedik a vers,
s eggyé leszünk a tűzzel, rózsával.

Hodossy Gyula (1960-)