Fecske Csaba: Prelűdök

lombok zöldjét mosom szél
vagyok mint hátadon a hideg
futkosom cél nélkül erőm elhagyott
megállok sem itt se máshol
nem vagyok az idő pihenője ez
a kéreg alatt mozdulatlan
sok évgyűrű neszez a színéhez
ragaszkodó fáradt fűszál féli
ennek a nyárnak is vége lesz

*

este úgy tíz óra tájt a rózsák
megváltoztatják színüket a holdfény-verte
csöndben szinte eltűnik minden
a holdban talál szállást a könnyű
lélek hirtelen elfelejtem voltam
vagyok senki sem ismer magára
a rét fölött könnyű pára lenn
verítékezni kezd a fű

*

üres vagyok súlytalan mint a
pusztába kiáltott szó nem bír
felkelni bennem a nap
a megmaradt szikrányi fényt
szemében menekíti a szívem
mögül felröppenő madár

*

eszedbe süt a nap szerelmes
mondatok vetnek árnyékot
félbemaradt múltadra
az elérhetetlen álomra
mintha foglalt volna minden út
száraz az avar hogy el lehetne
tűnni csak úgy magától értetődően
beszédes csöndet hagyva hátra
nem tüskeként beletörve a másikba

Fecske Csaba (1948-)