Papp-Für János: ami bizalom

amit mondasz, inkább elhiszem,
csak ne ígérd meg. ha mégis ígérsz,
tedd úgy, mintha mögöttem állnál,
vagy úgy, mint aki épp indulni készül.
inkább háttal, és semmiképpen ne a
szemembe. a könnyeknek hagyj helyet,
tudod: az ígéretek általában zátonyra
futnak. nem, dehogy, a fogadalom még
Istent is meztelenre vetkőzteti. meg se
próbáld, onnan nincs vissza. a templom
hideg falán lecsapódik a pára. a legtöbb
zátony éppen ott, a teremtő folyóiban van.
akkor üveggolyóvá formálódik tenyerében,
és ami üveg, az egyszer úgyis. még most
csak zuhan, de, mondjuk, földet ér. belépünk
a hatalmas kapun egy olyan árnyék mögé,
ahol csak a vakok ismerik az utat. szédülünk
a magasságtól, és az ismeretlen zuhanás most
mindkettőnket térdre kényszerít. levetve az
összes ruhát, vacogunk egymás lélegzetében.
a jászol benépesedik, a bárány mögött megbújik
a gyilkos. végig rejtve marad. az ígéret olyan,
mint egy ima vagy mint a hideg csempén
száradó lábnyom. de te mégis visszafordulsz,
a legutolsó pillanatban a szemembe nézel,
átdöfsz tekinteteddel, és újra feszül minden
addigi kereszt, amin elvéreztek a csupasz
könyörgések. összerogyok roppant előteredben,
látod, kértelek, nem hittél nekem, motyogsz
valamit, néma vagyok, utánam kapsz, karjaim
földet érnek, lehajolsz, mozdulatlan vagyok.
ezek után addig kell sírnod, míg meg nem emel
kedik a vízszint megfeneklett testem alatt, vagy
elő nem bújik a merénylő, a szegeket tartja
neked, amivel bezúzhatod azt az ablakot, amiről
még le sem törölted könnyeidet. kisétálunk a
templomajtón, szemünkbe csak a Nap, olyanok
vagyunk, mint a lezuhant angyalok. hidd el, a
zsebkendők majd megszáradnak, csak a suttogás,
csak az marad meg mélyen az aranygyűrűbe vésve

Papp-Für János (1976-)