Győrffy Ákos: Nyolc töredék egy eveszett elégiából

Ültem a Balaton partján azon az októberi
délutánon, és éreztem, ahogy a föld megnyílik
alattam, és éreztem, ahogy az ég megnyílik
fölöttem, egyszerre a föld és az ég, egyetlen
mozdulattal felhasítva a tér körülöttem,
és ebben a tér és idő nélküli nyíltságban
csak a víz fölött röpködő fecskék látványa
volt az, ami emlékeztetett arra, hogy még
élek, hogy ez még nem a halál.

*

Megérkezett a hidegfront, robogtak át a felhők
a tó fölött, a nyárfasor levelek tízezreit rázta le
magáról az ismétlődő szélrohamokban,
aranyló levelek felhői kavarogtak a szürkészöld
hullámok fölött, remegtem, mást nem tudtam,
csak remegni, hiába húztam magamra a szélálló
dzsekit és alá a vastag, kötött pulóvert, hiába,
mert a remegés ettől nem hagyott alább,
hogy is múlhatott volna el, amikor remegett
minden, ami vagyok és voltam és leszek.

*

Egyszerre volt a halálos félelem és az addig
ismeretlen könnyűség, mintha minden, ami
addig a délutánig lassan ölő méregként
szivárgott szét bennem, most felrobbant volna,
ott keringett körülöttem, mint a pernye,
és vitte a Bakony felől fújó szél az egész
mocskot, felkapta, megkavarta és szétszórta
a semmibe.

*

Hol voltam eddig, ki volt az, aki a halottak
életét élte, a halottakét, akik körülvettek egész
életemben, és azt hazudták egész életükkel,
hogy csak így, csak erre, és csak eddig tart
az egész, és akik – bár néhányan közülük
szerettek talán – mégis csak halottak voltak
egészen, halottan születtek és haláluk egy
halott halála lesz.

*

Mintha valaki áthevítené a testem a puszta
tekintetével, minél tovább néz, annál
elviselhetetlenebb forróság önt el,
mintha ki akarna égetni egészen,
mint egy nyers cserépedényt a kemencében,
hogy végre legyek készen, szilárduljon meg
a forma, az ívek nyerjék el végső arányaikat,
puszta tekintet, amely egyszerre mindenhonnan
ér, a felhők között megnyíló résekből,
a tó csillogásából, a föld milliárd pórusából,
és annak a lánynak a szemeiből,
aki mellettem ül ezen az októberi délutánon
a Balaton partján, ül mellettem és nem szól,
nem mond semmit egyáltalán,
csak azt nézi bennem, amit még soha
senki nem látott.

*

Tényleg mintha egy angyal elmondhatatlanul
finom érintését érezném a vállamon, de mintha
nem is a vállamat, hanem a vállamon keresztül
azt érintené meg bennem, aki az idők kezdete
óta elhagyatva és megdermedve várta ezt az érintést,
ezt az emberformára vágott bazalttömböt
az áttetsző ujjbegyek most végigsimítják,
és az ujjbegyek nyomán fény fakad fel,
a sebekből fény ömlik ki a kőre.


*


Nem a test, nem a teste, miközben a teste által,
csak a testén keresztül láttam át, a teste volt
az ajtó, a testén át vezetett az út, bele a testbe
és aztán át a testen, a legmélyebb sötétségig
egészen, a nedvek és a zsigerek, a csontok
és a hús, egészen le, és onnan aztán fel,
felfelé, és csak így, és csak rajta keresztül,
a test mögé, az angyalig.

*

Abban a házban voltam csak otthon egész
életemben, abban az idegen faházban
az idegen bútoraival és az idegen illatával,
az idegen arcokkal a polcra kitett fényképeken,
az idegenség mindent átható jelenléte
kellett a soha nem érzett otthonosság
megtapasztalásához, és ami mégsem volt
igazi otthon, mert csak a tested volt az otthon,
a saját testem idegenségén át a testedbe hazatérni,
mintha lehetne hazatérni, és mintha lehetne
haza itt, ahol nem lehet.

Győrffy Ákos (1976-)