Simon Márton: Életünk napjai

Anyámra gondolok és tejport eszem,
csönd van, hétvége délelőtt. Te még alszol,
járkálok, az ablak előtt fehér fal, kinézve ködnek tűnik,
rántottát tervezek, abban jó vagyok, tüzet keresek,
cigarettát - tejport eszem, szeretem a tejport.
(„Ha olívaolajjal csinálnám, jobb lenne? Mindegy.”)
Kilépek az erkélyre, üresen iszom a kávét,
rutin az egész, mint a tél. Vár a só, az olaj,
de felnézek és látom, tényleg köd lett a falból,
és mögötte ott áll az erdő a tegnap esti képről,
amit sokáig nézegettél, félbehagyva egy vitát,
válasz helyett szinte - nemigen értettem, látod,
csak álltam mögötted, néztem. Hideg a kő.
Egy eltévedt állat volt a képen, tejszerű, sűrű ködben,
és remélem, ha már az anyámat végleg, legalább ezt is
elfelejtem egyszer. De most az van, hogy eljött,
itt áll az erkély előtt az erdő, a tegnapi kép most készül.
Kávé és használt csomagolóanyag a számban,
mindjárt leég a cigarettám, mindjárt csinálok reggelit,
szeretlek, de ez nem szerelmes vers, ez friss kenyér,
hagyma, olaj, tojás, rend. Ezt már egyszer álmodtam,
de nem, nem emlékszem mi lesz.
Valaki a füledbe súgja, hogy baj van, ez a tél.
Az üres ízek ideje, a homályé pontosabban,
hogy hol, hol a szívem.

Simon Márton (1984-)