László Noémi: Mnémoszüné

Emlékezet, foszló selyemfonál,
egy mozdulat, és szerteszálazódol,
mintát veszel sokév előtti jóról,
de fájdalom magára nem talál
fényjárta, síkos rostjaid között.
Emlékezet, végképp javíthatatlan,
derékig gázolsz nyárban, málnahabban,
szikrákon hízott, jégropogó télben,
gazdag havak porcukros fellegében.
Hát hol a súlyos, tárnamélyi köd,
hol a moha, a rozsda, a penész?
Hiába süllyedsz, csak felszínen élsz,
csak tükrözöl, csak folyton tükröződöl!
Égboltra társz szemgödröt, éjkaput,
eltervezed, hogy rajtuk majd kijut
sok névtelen rém ragacsos sötétje,
csillagsugár szűrődik majd helyére,
és ott, ahol a kő, a fagy, a por
születés óta nő, szorong, bomol,
majd szirmot bont a lég fehér virága,
nem omlunk néma, dermedt pusztaságba,
nem tátogunk kiégett, rusnya földről.
Emlékezet, megrögzött álmodó,
rés, villanás, parázs és csonka szó,
homályos tér, megrongált szerkezet,
életbe öltözött halál, emlékezet,
a beakadt utolsó alkalom!
Te sajgó ragyogás, sápadt, fonák mosoly,
rettenetes, ahogy aranyozol,
ahogyan araszolsz, az idő ellenében,
a haj fehér, te ott állsz feketében:
hangszereit dajkáló zenekar,
a gyerekkor gyöngycafrangjaival,
a vér szerelmes, öntelt áramával,
emlékezet, te rögtönzött madárdal
lábszárcsontokból tákolt ágakon!
Egy mozdulat, bámulsz gyanútlanul,
a nap lehull, a hold odébbgurul,
vizsgálgatod az idő köntösét:
miért sötét, miért ilyen sötét?
Mi ez a dallam? Milyen monoton!
Behömpölyög a forró fájdalom.

László Noémi (1973-)