Orbán János Dénes: Többes

Kéne egy ego, aki válaszol
a napi hetven levélre. És egy másik
nem telefonfóbiás, aki bájcseveg
mindazokkal, kik szentül azt hiszik,
öt másodpercnél több időm van rájuk.
Egy harmadik, ki megszervezi
a teendőket és beosztja az időt,
és hű titkárként emlékeztet
arra, hogy mit és hogyan kéne tennem.
Egy negyedik és egy ötödik,
ki megírja a mindenféle textust,
szinopszist vagy épp stratégiai tervet.
Egy hatodik, ki cinikus pamfletet
farag politikai ellen ellen.
„A hetedik te magad légy”
már meghaladott. A hetedik
háztáji munkát végez, s mikor a szükség
úgy diktálja, hát párátlanító
vakolatért dúlja föl a járást,
és kőműveskanalat is fog kezébe.
A nyolcadik – a művész – verset írna,
regényt s még inkább drámai költeményt,
melyben minden szereplő más-más
versformában beszél. Az ördög disztichonban,
Isten fenséges hexameterekben,
s a boszorkányok lüktető jambusokban.
A kilencedik, a duhaj, szórakozna,
víg cimboráknak töltené a sört, bort,
röpködnének poénok, szóvirágok,
és éktelen röhögés rázná az asztalt.
A tizedik? A tizedik pihenne,
meg sportolna, és ápolná a testet,
és szembeszállna idővel és halállal,
és dagálykor a láthatárig úszna
egy enyhén déli tenger kék vizében.
És még hány én kéne szeretni téged,
lesni lelkednek minden rezdülését,
arcod – e folyton átrendeződő térkép –
titkait és szemed mély csodáját?
Végigcsókolni észbontó, drága tested,
a karcsú, csupasz, csíkok nélküli tigrist,
és bűvös, buja ágyékodba hatolni,
s lüktetni benned holnap hajnalig,
s reggel megint, és délelőtt, délben, este.
Nem is tudom, még hányan lehetünk,
mindenütt csak téged, téged keresve.
Egymillió vers után rád találtam,
és már tudom, rólad szólt mindegyik,
szó szerint, na meg úgy általában.

Orbán János Dénes (1973-)