Vári Csaba: Stációk

1.

Olyan, mintha
elment volna az élet.
A tábla üresen áll,
az út magában baktat.
Látlak, mint régi képet,
ahogy ragyogtál,
aztán abbahagytad
a sírást is, együtt a reménnyel.
Nem vesz erõt a halál
bennem rajtad,
de ne félj, ha visszanézel.
Látod, úgy gondolok rád,
fájva, csöndesen és szelíden,
hogy csak az Isten, ha megbocsát.
Visszaadtam a szívem.

2.

Annyi csodában volt részem,
hogy csoda, hogy túléltem!
Magam sem hiszem. Nélküled.
Napjaim, reményeim
ma is keresik helyüket.
Belülrõl éltem mindent,
és a ferdén esõ fényrésen
alig láttam ki, így te sem
láthattál egészen.
Mert ahonnan írom ezt,
ahogy voltam, már mindentõl távol,
miután elhagyattam veled mindenem,

a tékozló fiúságból,
és oda nem jöhettél velem,
mert fölvehetsz bármilyen sarut,
onnan alig adatik visszaút,
ott én az élet mellé estem,
vagy az élet nem állt mellém, nem tudom,
mindenesetre volt több estem,
hogy nagyon kilengém,
a léthinta kiakadt,
és vele a többi.
Kicsordult szemembõl a bánat,
alig tudtam letörölni.

3.

Ó, én elhagyott lakom, bizonyosságom,
színem, szerelmem, szemérmem,
ki nem tartottad meg lángom
szívedhez közeli helyeken,
nem vigyáztad szív- és színehagyottságom,
míg vér, szó, erõ, remény lábrakap,
mert nem tudtad megbocsátani nekem
támolygó távozásom, meg kell
bocsátanom neked, magamnak,
hogy úgy fordultam vissza, feléd,
hogy közben mindent eltakart az ég,
és leszakadt a láng alattad.
De elveszítettem az úton valamit,
és mire a szívedig,
és azt hittem: hazaértem,
és hogy újra az enyém egészen,
te már nem laktad
pitvarait.

4.

A pont az pont.
A folyamat az folyamat.
Nem idõ az, hogy eltelt hét év
és közben még mindig: azt hiszem.
Már mindig ott tartok,
hogy szeretlek.

5.

Összevissza beszélek. A láng falánk.
Hajnalra meghasadt a kályha.
Alvó szenek a kihűlt hamuban.
Lement a lélek éjszakája.

6.

Sohasem volt ez még így, hogy fájjon.
Melletted is megtelepedett magányom,
ott élõsködött nálunk, veled, velem.
Hiába hallottam, hogy hiányzom,
hisz ott voltam, de nem jelen.
Akár egy lábnyom.

7.

Benned se lehet ez biztosabb, se gyengébb,
se valósabb, se tündöklõbb, se fájóbb,
akár egy örökre ölbe vett emlék,
aminek örömét már sohase látod.
Te elmondtál mindent, én voltam süket,
s már nem verhet szívedül az enyém,
hallgatózhatok immár nélküled,
mint ég alá kitett utcaremény.
Akkor két árvaság ölelte a vályút,
az örömök közé került annyi kín,
most mindent visszalök némaságunk,
mint két bogot a lét torkain.

8.

Mélyrõl piszkálom ezt a verset.
A szálkák útjai véresek.
Rettenetes a kegyelem csöndje.
Most veszik vétkemet.

9.

Mert tied a kamra örök világossága!
Én csak izzószál vagyok, mi más fényre
vágyik, másféle tereket kutat,
újra berendezkedni erre az öröklétre.
Tied a konyha ételszaga,
az ágynak melege,
ahogy közeleg, keresi az utat
a kihûlt dolgok reggele.
Sikálják, mossák az égi
vályúkat.

10.

Olyan, mintha elment volna az élet.
Te most érkeztél, én futva
menekülnék, hanyatt-homlok.
A gyönyörûség mégsem enged.
A poklok oltalma leomlott.
Megérkeztél. Mégsem vagy itt.
A napok alig telnek.
Tapogatom a lét tagjait,
mint aki nem várt kegyelmet:
vagy és vagyok, egy újszülött
csecsemõ s egy kései gyermek.
Az Istent kérdezem: ki született kihez,
és majd odaöregszünk-e,
hogy mi volt, mi van, mi lesz?

Vári Csaba (1977-)