Fekete Vince: Korzó

Mint a gumicsónak pereméről hátrabukfencező
könnyűbúvárok, fordul bele a légbe, gyönyörű,
tarka virágos, zölden suhogó mezőre ér, közepén
széles, keményre taposott dűlőút, elegáns férfiak és
nők jönnek vele szembe magányosan, de többnyire
párosával vagy csoportosan, mozgatja a fejét ide is,
oda is, jó érzés látni őket, mert azt hitte, hogy egyedül
lesz, de most, mint nyárdélutáni, vasárnapi korzón,
áramolnak vele szemben a sétálók, arcuk derűs,
szemmel láthatóan kedélyesen csevegnek egymással,
csak épp nem ért semmit, egyetlen szót sem, talán nem
is az ő nyelvén beszélnek, kecses mozdulatok, könnyű
színek, mosolygós szemek mindenfelé, ápolt kezek,
arcok, frizurák, olyan légiesek, mintha egyszeriben
súlytalanná váltak volna mindannyian, hosszú, könnyű,
tömött sorokban jönnek, nem akar megszakadni az
áramlásuk, zúg a szél körülöttük, suhog a zöld fű,
rettenetesen tűz a nap, fa, árnyék sehol, be kellene
kérezkedni egyikük, valamelyikük napernyője alá,
kézzel, lábbal integetve fordul az egyik felé, azt látja,
hogy az arca ugyanolyan, mindeniké ugyanaz az arc,
a nők is, a férfiak is, mintha egyenarcuk lenne, kérem,
mondja az egyiknek, pillanat, kap a másik után, de
csak vonulnak mereven, faarccal, mintha ott sem lenne,
beborul, kivilágosodik, majd megint, és újra és újra,
megsárgul a fű, hó hull, hideg lesz, és jönnek egyre
az arcok, már őszen, ráncosan, vonszolják a testüket,
húzzák, vonják, tolják magukat előtte megöregedve.

Fekete Vince (1965-)