Fekete Vince: Advent

Ülnek a taxiban, és gurulnak végig a félig
befagyott tó mellett, körben azokkal a
sziporkázó, téli fényekkel, és megérkeznek
a házuk elé, fizetnek, majd elgyalogolnak
a szomszédos üzletbe néhány apróságot
még megvásárolni, visszafelé jövet aztán
otthagyják – a mobilőrök mellett, a kapun
olyan magától értetődően és olyan lazán
lépve be együtt, mintha a világ legtermészetesebb
dolga volna – a lépcsőház előterében, egy
bicikli kosarában, a kis szatyorban az üzletben
vásárolt apróságokat, a vacsora kellékeit,
és nekivágnak az éjszakának, csupán egy
séta erejéig még, a tó partján csúszkálva, kézen
fogva, mialatt valami szédületes körözésben
forognak körülöttük, mintha csak körhintán
ülnének, a fák, a fények, a nagyvárosi éjszaka
villódzó fényei, az autók lámpái, majd a
hidegtől és a boldogságtól kipirultan leintenek
az út szélén, szinte egy óra sétálás után
megint egy taxit, perceken belül bekanyarodnak
az utcába, ahol vár rájuk már az a lakás, és az
a bicikli, a kosarában az ott hagyott dolgaikkal…

És vár rájuk, és előttük van még az egész
éjszaka, valami erőssel, palack vörösborral, és
gyertyafénnyel, adventi, pislákoló fényességgel,
kintről, a nappali ablakán jobbról és balról
beszüremkedő sárgás lámpafényekkel, és az egyik
percről a másikra elővarázsolt vacsorával abban
a szinte végtelenített, összehangolt pillanatban,
amikor azt érzi, hogy nekik valahol, valamikor,
talán egy másik életükben találkozniuk még
megadatott, két emberi test, két didergő lélek,
adventi várakozás, új évezred, adventi fények…

Fekete Vince (1965-)