Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszis_Vonat. Haza. Stop

Hirtelen nagyon hideg lesz a tóparton, öltöznek és

menniük kell, ki a tetőre, a megismerkedésük

egyik legelső helyszínéről, amikor ott állnak, két

aprócska pont, egymáshoz közel, a kápolna bal

oldalán, azon a fotón, távolba nézően, mintha csak

a jövőbe kémlelne az a két apró alak azon

az őszi fekete-fehéren, az ismeretségük kezdetén,

a legelső együttlétük után, és a tető felé indulnak

a kanyargós, emelkedő úton, ahová azóta is többször

visszatértek, még télen, hóban is, amikor a tó jegére

is bemerészkedtek, és a nő elkezd a medvékről

érdeklődni, és intenek nekik, és máris vezetik

a villanypásztoros szemeteskert és a barakkok

közötti részre, ahol egy nagy edényben várja már

az állatokat az aznapi szemeteszacskókból, kukákból,

lacikonyhákból összegyűjtött kenyérmennyiség,

előbb csak beállítják az autót, szembe a rögtönzött

étkeztetővel, jó húsz-huszonöt méterre attól,

és várnak, ő kissé el is bóbiskol talán, amikor

nem kis izgalommal a hangjában szólítja, hogy

jönnek, itt vannak, és tényleg jön egy anyamedve

két kis boccsal, és ügyet sem vetve az óvatoskodó

és lassan szaporodó nézőközönségre, elfogyasztják

a vacsorájukat, és lassan, cammogva, ingó járással

visszaballagnak az erdőbe, amelyet hanggal,

zajjal, egyebekkel kisajátítottak, elvettek tőlük,

a még rejteket, búvóhelyet nyújtó otthonukba,

mint ők is később, pár napos önfeledt együttlét

után, távolra egymástól, ki tudja, mennyi időre megint,

ellenkező irányba, haza, vonattal, stoppal, autóval.

Fekete Vince (1965-)