Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszis_Szét

Tulajdonképp a napok olyanok, mint eddig
voltak, reggel van reggel, és este van este,
csak mintha hosszabbak lennének valamivel.
A háttérben halkan valami klasszikus zene megy
a laptopon, miközben jól vigyáz, hogy ne figyeljen
túlságosan befelé, az úgynevezett lélekre, hogy
elfoglalja, hogy lekösse, szinte szusszanásnyi,
lélegzetvételnyi időt se hagyjon magának a tépelődésre.

Tulajdonképpen a napok ugyanolyanok, csak ha most
egy hete még arra várt, hogy holnap, majd holnap,
ma a csendre, a hallgatásra, mint aki létezik ugyan,
de még sincsen sehol, csak egy-egy ritka üzenetben,
levélben, és csupán az éterben, virtuálisan, távol, valahol.

Tulajdonképpen ugyanolyan minden, csak hiányzik
nagyon, mint az élete mára letűnt, elvesztegetett
alkatrészei, a hónap-csavarok, nap-bigyuszok,
pillanat-hajszálrugók. Sétál azokon a helyeken, ahol
egyébként korábban együtt, el a szálló előtt, ahol

valamikor ketten is, aztán a téren, ott van mindenhol,
ahol vele volt, lopott időben, vagy másképp,
szállókban, házakban, vendéglőkben, erdőkben, tavon,

kiránduláson, barlangok közelében, kéz a kézben, egy-
másba feledkezve. Csak szétfoszlott, elszállt, felszí-
vódott, szétpukkant, elillant minden…

Fekete Vince (1965-)