Fekete Vince: Vak visszhang (részletek)
pillangó rebben fel onnét és belibeg a fák közé. És
milyen cikcakkos, gyors repülésű egy fészkéből
hirtelen kicsapó madár. Az első, kiálló mohos kőig
meg sem áll. És hogy menekül az avar levelei között
egy elevenszemű gyík. Lenézek a földre és
eszembe jut, amit tegnap a halálról mondtál. Az
új rügyektől a mélybe lökött tavaszi levelek.
Megfogni, megsimogatni a virágot, a fát,
a követ, a mesét ringató lombokat.
Zöldbársony mohapárnák, árokszerű
mélyedésekben puha levélsüppetegek,
ahol mocorgó vackolásra ágyaz a természet.
Magyarázok neked, mutogatom körben a dombokat.
Mesélek a mögöttük elterülő vidékről. Látod azt a
színt? Érzed ezt az illatot? Ami, lehet, már rég nincs
is, amit már csak a képzeletem idéz. Egy darabig
észrevétlenül állsz, majd megértően bólogatsz.
Sajnálom, hogy abban az élményben
nem osztozhatunk.
(...)
Vajon mért vágunk neki az erdőnek? A mormolónak,
a sötétnek, a borzongatónak, az ismeretlennek. Vajon
mit keresünk ott? A járhatatlant, a félelmeset? Vajon
mért vágott neki valamikor, annyi évvel azelőtt?
És tudta-e, hogy meddig jut el apró lábain, tudta-e,
hogy amikor zúg, csak a széltől védi őt a rengeteg?
Mi hívta, mi csábította? És vajon törődött-e vele,
hogy melyik fennsík az, amelyik napnyugovásig
megjárható? Félt-e a széltől, a hótól, félt-e az
állatoktól, félt-e a kiismerhetetlentől? Csapódó
ágak, rebbenő lepkék, gyíkok, madarak,
patadobogások, mohán huppanó galopp hangja
csalta beljebb. Vajon látni kell-e mindent,
érteni, érezni, fogni? Közeledik-e majd
a megmentő viharlámpák imbolygó fénye?
Hallja-e, meghallja-e majd a rekedt kiáltást?
És jó-e ott az alomágyon, jó volt-e ott neki?
Talán
Visszhangzik, csapkod a hang, és suhognak,
búgnak az erdő fái, mint a szélben a hatalmas
gabonatáblák. Hány nap járóföld az út? Hány
nap, és vajon visszatalál-e? Kérdezem. Nem szólsz
semmit. Bólogatsz. Talán. Mondod. Talán nem.
Válaszolod.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése