Markó Béla: Mi a hűség?

Lehet, hogy mégis a hűtlenség a hűség?

Nem úgy, hogy elhagyod, akit szeretsz,
és hátat fordítasz a múltnak. Egy háznak.
Egy utcának. Egy városnak. A hazádnak is,
hogyha van. Másképpen gondolom ezt az
egészet. El kell ugyanis döntened, hogy
mi az igazság. Vagyis melyik az igazi?
Az-e, ami az évek során egymásra rakódott
rétegek alatt talán még mindig érintetlen?
Vajon azt kell-e továbbra is szenvedéllyel
szeretned? Végül is némi képzelőerővel
még láthatod. Az elragadtatás ilyenkor
annyit jelent, hogy elragad titeket a múlt,
magával visz, és megmutatja, milyenek
voltatok egykor. Élhetnél így is. De nem ez
a hűség. Akkor sem, ha vadul leszaggatod,
amit azóta mindketten magatokra öltöttetek,
és akkor sem, ha csak óvatosan simogatod,
ahol a legérzékenyebb. Míg felforrósodik.
Mint egy értő restaurátor finom ecsettel
a reneszánsz festményt. Eltávolítja az időt,
és felragyognak a színek. Annyira valódiak,
hogy teljesen valószerűtlenek. Előbukkan
egy elfelejtett fénycsík, egy aranyló
ruhaszegély, egy kávébarna mellbimbó,
egy rózsaszín ágyék. Hiszen ez mind itt van
most is, ha tényleg tudod, hogy mi a hűség.
Visszanézhetsz persze. Miért ne? Ám csakis
akkor leszel hűséges, ha képes vagy
hűtlen lenni ahhoz, aki voltál. Aki volt ő is.
Tudom, nehéz ezt megérteni. Pedig egyszerű.
A régi szerelem csak akkor ér valamit,
ha nap mint nap új is. Ha úgy szereted
a másikat, mintha sohasem láttad volna.
Ha ő is így szeret téged. Próbáld végigsimítani,
ami még megvan romló hazádból. Hegyeket,
völgyeket. Ne képzelődj! Ne emlékezz közben!
Amíg enélkül is érzed őket, hűséges vagy.

Markó Béla (1951-)