Vörös István: A megtalált napernyő

Kezdődő öregség vékony lányalakja,
hol sárga út fut föl a sziklaélig
és a fény széthullik száz darabra,
a lányok itt boldogságuk remélik,
de nem jutnak legfeljebb a feléig,
most te is erre jársz tántorogva,
s nem számíthatszmás karokra,
mint amik a múltat felérik.
Az erdőt bolygod, milyen ismerős táj,
úgy rémlik, hogy itt már valaha jártál,

hogy megfordultál erre valamikor,
követ dobtatok a sziklamélybe,
és azt hitted, hogy lent egy ember rikolt,
ijedtedben eleredt az orrod vére,
ahogy később fölfakadt e vér testvére,
de nem mondtad meg soha, ki volt,
fia elől is eltitkoltad Tibort.
Végződő vágyak öregsége,
most itt talál ugyanezen a helyen,
farmer van rajtad, nem selyem.

Az októberi délután kitárul,
mintha nem patak lenne lenn, hanem tenger,
megfeszülsz, akár egy gitárhúr,
a homlokodon sajogni kezd a sebhely,
a látóhatár a völgyre egyszerűen ráhull,
vitorlás jön, valahol messze, hátul,
a kormánynál ott egy félmeztelen ember,
félig valóság, félig isteni testcsel.
Olyat is látsz, ami nincs és soha nem volt,
ez az élet itt csak túlvilági hóbort.

Az Isten viccel velünk,
de ő nem érti a tréfát.
A nő leül. Hogy micsoda szép hát.
Valami most történik belül,
szomjas, elővesz egy doboz kólát,
lábánál meg tücsök hegedül.
Ki ez az ember, és mért jött egyedül?
Testéről a ruha lerepül.
Nem fiatal persze, de még nagyon is nő,
melltartó van rajta, éppen ide illő.

Egy vesztes szarvasbika nézi vágyakozva,
a nap is kíváncsian hajol közelebb:
már láttam így, igaz, most kicsit öregebb.
Az állat nem közelít, de az árnya hozza,
melltartó pántján végigfut egy hangya,
az égen felhőként örvénylő tömegek,
a föld a fű alatt kincset rejt, tőzeget.
A vékony inget szél pofozza.
Egy fürge inda a bugyija alá nyúl,
a szúnyog vért csapol a combjából.

Valami kemény a fejem alatt!
Persze, csak egy kő.
A nő a bokor súlyától már rég hanyatt dőlt,
a kis bugyogója meg elszakadt,
az erdő is megváltozhat egy perc alatt.
Óriási pók, időhálót sző,
érződik benne minden mozdulat,
de magára marad mindegyik szótő.
Ezek persze nem szavak, de nem is tárgyak,
egy-egy isten mindegyik megvadult állat.

De csigák jönnek tévetegen,
másodszor beérik a cseresznye,
és itt közeleg két idegen,
egymáson nevetve:
„Pokol ezmár idelenn?
Isten, kérlek ne eressz be.”
Szól a másik hidegen:
„Ím, előtted a kemence.”
És a nyitott ölre mutat,
az jelzi a rövid utat.

De meddig tart az ájulás?
Gyökerek közt fekszik egy férfi.
A halálig a távot nem tudta lemérni.
Vagy angyal ő, csak álruhás?
Bár a szilfával mért akart kefélni?
A földnek nincsen szeme, mégis nézi.
Mi ez itt, halandóság-áruház?
Zuhanás a szikláról, sárgaláz.
Lerúgtad magadról az erőszaktevőt,
már-már téged nyelt el, most őt nyeli a föld.

Hogy nem angyal volt, az biztos,
zuhan a mélybe, a szárnya itt maradt,
a fű kiömlött kólától lucskos,
bokád vizesedik, kicsit megdagadt,
hátad csupa moha, ráncos a hasad.
Egy egér az édes sárból iszogat most,
te káromkodnál egy iszonyatost,
de szemed valamin megakad.
Mit dédelget lent az erdő?
Egy piros folt, kis napernyő.

A halottnak színét se látod,
fölkapod a ruhád, kabátod.
Valami belőlem egyszer már itt maradt,
azt hittem, nem valóság, múló hangulat.
Előtted repülőszőnyeg, valaki rádob,
nem is kell keresned lefelé az utat.
De nemcsak a mély közelít, az ég is rád ront,
diótörőbe fogták múltadat.
Alacsonyan jár, mint a köd, a hold,
a nap hozzád ér, bőröd felsikolt.

Kicsi a menny,
képeslap az alkonyat,
kávéskanálnyi az igen,
de a nem mindenre bólogat.
Egy hiúz figyel ridegen,
végig a macska idegen
járhatod az utadat.
A megtalált ernyő meg itt marad?
Eltűnök a nézésben,
nem lehet más kérésem.

Leszállt az est, az éjszaka,
a holddal oroszlánok gurigáztak,
a nagymama nem ment haza,
és lett csütörtök, lett vasárnap.
Hát mondd, nem érzed-e, hogy várnak?
A sziklaszirt felé tart két kutya,
nyomukban rendőrök bizonytalan hada,
de csak egy-két kólafoltot találnak.
Ám a lélegzetük is elakad,
mert megpillantják a mélybe képzelt tavat.

Nem is tó ez, szól az egyik rendőr,
ott egy tartályhajó közelít.
Lent nincs semmi, innen látszik fentről.
Hisz hallom a bálnák sóhajtásait.
Az egyik kutya felmordul, vicsorít,
a látvány pohárként feldől,
de mire elegük lenne ebből,
a képzelt vízmindent elborít.
A napernyőt sodorja az ár,
aki keres, mindent megtalál.

Két tévés filmezi most a helyet, e
gy zacskóból krumplit majszolnak.
Jeleket találnak nyomok helyett.
Mikor megyünk innen? Majd holnap.
Föléjük árnyék érkezett,
minden létezik, amit csak gondolnak,
így dolgoznak a szeretetotthonnak,
az ingyen munka nagyobb élvezet.
Öröm kering az elmúlásban,
semmi vagyok, de mindent láttam

Vörös István (1964-)