Bék Timur: Aszterión Entrópia (részlet)

IX.

Felszakadnak a roppant csillagködök –
rossz mozdulat során a varratok.
Megalvad az idő a sebek fölött,
a rend halovány, a zavar ragyog.

És emlékek sajátmozgása indul.
Túlnőnek bolygón, hippokampuszon.
A mások múltja színes pernyeként hull
szemünkbe. Ülni lassú, zöld buszon.

Vagy kabátleöntve állni víg, arany
teremben (ez foltot hagy, advokát).
Rőtlő domboldalról nézni gondtalan
ikercsillagok közös alkonyát.

Figyelmünk most letűnt gyönyörbe vész.
Még rendszerűnek látszik az egész.



X.

Most még rendszerűnek látszik az egész,
a pillanatból csöndet hajtogat.
Testükkel a látszat együtt rezeg, és
megbabonázza az állatokat.

Majd rügyet fakaszt a kétely, bár a szem
egyszerre észlel minden évszakot.
Nem foghatja fel partból kinőtt fa sem
a szél hordozta tengerkék szagot.

Mikor kezdődött oszlása a ködnek?
Mióta, hogy egy árnyék sem mozog,
és mióta, hogy csak éppen működnek
a létfenntartó mechanizmusok?

Megérzem, ahogy a Földdel szédülök:
Egy ütemre vernek mind a délkörök.



XI.

Egy ütemre vernek mind a délkörök,
mintha egy sámánt, ahogy tántorog,
óvva kísérnének két világ között
a bölénybarna indián dobok.

Míg próbáltuk befogni a kinti hőt,
mi balszerencsés állat-emberek,
térként tudtuk elképzelni az időt,
s anyagnak érzékeltük a teret.

A régi nyelv e tévképzetek nyelve.
A régi nyelvnek nincs erélye itt,
önmagunkban elszavalni az elme
kimondhatatlan költeményeit.

Az új nyelven szól minden szívverés,
de Isten nem hall – nincs, vagy félrenéz.

Bék Timur (1997-)