Simon Márton: Tavasz

Ha – ahogy mondják – az építészet kővé vált zene,
úgy egy sír betonkockája valószínűleg egyetlen hang lehetne.
Bár hiába álldogálsz mellette régóta, nem hallasz semmit.
Madarak. Vonat zakatol. Jelentőségteljes ténfergés és csontig hatoló
unalom. Van itt egy felirat, amihez semmi közöd. Ez a csend.
Aztán az üres távolsági buszon, hazafelé, már az ülésekről is a sírkövek.
Tizenhárom évesen még azt tervezted, egyszer csak azért is kivered
egy ilyen üres buszon, de akkoriban még azt is hitted, hogy egyszer
élsportoló leszel és boldog, meg azt is, hogy ha ezzel a sírkővel
álmodsz, az jelent valamit. Kedves kő, mi a baj, miért nem válaszolsz?
Csak egyetlen hangot szólj. A parkban a lebetonozott ösvények, mint
az erdőben a patakok – ha először látnád őket az esti homályban,
bármikor odatérdelnél valamelyik mellé arcot mosni. Hazafelé sétálva
az álldogálás jár a fejedben, a buszokon eltöltött hajnalok kettesben
a nappal, meg a hülyeségek, amiket tizenhárom évesen gondoltál,
és a hülyeségek, amiket tegnap. Hogy a pályaudvar sarkában leparkolva,
a szürkületben állva alszanak a puha sírkövek. Az, akihez beszélnél, de nincs.
Ez például neki nem tetszene. Nekem se tetszik, amit csinál. Na és.

Simon Márton (1984-)