Pablo Neruda: Húsz szerelmes ének és egy kétségbeesett ének, 14. vers

Nap mint nap világok fényével játszol.
Virágok szirmán érkezel és víz színén.
Több vagy nekem, mint e fehér bimbó,
mit folyvást a tenyeremben hordozok én.

Senkire sem hasonlítsz mióta szeretlek téged.
Hadd feszítem tested illatos virágú sárga mezőre!
Ki írja fel neved déli csillagokra hamvadó betűkkel?
Ó, hadd emlékezzek, milyen voltál akkor, a még nem létezőre!

A szél támad hirtelen vonítva s zárt ablakom verdesi.
Halak komor árnyaival teli háló az égbolt.
S itt dúl minden szeleknek háborúja, minden szeleknek.

Az eső cseppjeit vetkezi.
Madarak menekülnek.
A szél. A szél.

csak az emberrel tudok szembeszegülni.
Sötét levelek örvényét kavarja a vihar,
s hajórajt oldoz az égen, mit őrzött a tegnapi éj.

Te itt vagy. Ó nem, te nem menekülsz.
Végső kiáltásoddal is nekem felelnél.
Bújj mellém, mintha csak félnél!
Mégis, egy-egy különös árnyék szemeidre vetődött olykor.

Most, most is, kedvesem, hozod nekem bodzafa ágát,
s kebled rügytől illatos.
S míg a bús szél vágtában pillangókat öldös

én szeretlek téged, és e mámor szilvaédes ajkaidba kapdos.
Mily fájdalmas lehetett, hogy megszokj engem,
lelkemet e vad-magányost; nevemet, mit mindenki fél.
Hányszor láttuk az Esthajnalt kigyúlni pillantásunk csókjai tüzében,
amint hűs legyezőként homlokunkra simulva az alkony újra kél.

Szavaim hulltak rád szemerkélőn-simogatva.
Régóta imádtam tested, e fénytől gyöngyözőt.
S hogy a világot teremted, még azt is hiszem.
Friss termést gyűjtök, vidám hegyi csokrokat szedek,
erdei csókokkal teli kosarat, s mind elibéd viszem.

Azt szeretném tenni veled,
mit cseresznyével a tavasz, ha közelít.

(Somlyó György fordítása)

Pablo Neruda (1904-1973)