Joan Maragall: A tenger arcai (részletek)

(1. Allegro con brio)

Újra virágzik a jeneszter,
és árasztja pompás illatát,
hidegek után kiengesztel,
a szeretet érzése hat át.

Hogy újra keblemre vonjam,
megmásztam a part oldalát,
egész nap csupa illat voltam,
pedig csak egyszer karoltam át.

Bolondos tavaszi szél fújt,
magasan ragyogott a nap,
a kócos jeneszter dúlt-fúlt,
hogy tőlük csak gúnymosolyt kap.

Derékon fogtam sűrű bokrát,
ollóm a szárak közé hatolt;
addig nyirbáltam e szépséget,
míg szívem megálljt nem parancsolt.

Hajlékony, zsenge vesszőt kínált
egy szomszédos fiatal bokor,
átfogtam vele ez illatárt,
így lett belőle virágcsokor.

Mikor a kötéssel kész voltam,
a tenger felé fordultam,
türkiz kristályként csillogott,
és a csokrot magasra tartva,
futva indultam le a partra

(2. Lento)

Hol a tenger a messzeségbe vész,
lassan felbukkant a magányos hold,
s hozzá a parti hullámverés
szöveg nélküli himnuszt dalolt.
Az ég sima volt, színtelen, sötét,
hallgatta a hullámok énekét,
s a sűrű homályba boruló föld
némán, rezzenetlen és dísztelenül,
úgy látszott, a semmibe alámerül.
A hold egyre fényesebben sütött,
csókjától ragyogott tenger és ég,
tenyér volt minden hullám, tapsra ütött.

(3. Molto vivace)

Jókedvű volt a tenger aznap délidőben.
Csupa csillám, habfüzér és rikoltó madár.
Hétágra sütött a nap, és volt szél is bőven.
Párafelhőbe burkolózott a láthatár.
A hullámok hátán a bárkavitorlák
úgy ugrándoztak, akár a kecskegidák.


Szilágyi Mihály fordítása

Joan Maragall (1860-1911)