Szöllősi Mátyás: Batthyán tér

 Katalinnak

A kis udvar zárt világa egykor kutyát rejtett.
Ma csöndes, még a szél se nagyon jár be,
a kinti patak vizének hangjait is csak ritkán hallani.
Szinte testetlen az egész. Minden tárgy lakójához
idomul, hát végül elrendeződik az élet.
Csoszog, mégis lába csak épphogy súrolja a földet,
mintha a vágy, hogy akadály nélkül volna jó
már minden, fölmentést hozna legalább az ismert
tájon, amit otthonnak nevez.
A kaktuszok csak merednek szerteszét,
nem kívánnak figyelmet. Az élet csupán átmenet,
amit legalább itt nem a szomjúság határoz.
A város háttér, zajforrás, ideszüremlő gond.
A megközelíthetetlen, a baljós.
Még szerencse, hogy csakis a templom
két tornya látszik, s mintha annak, hogy eljátszik
vele a fény, a szél, óránként pár másodpercre
csak a kongás vetne véget.
Szú rágja a küszöböt, az ajtót.
Lábán a domborodó ér tízezer út a piacig
és vissza, kezén a májfoltos pergamen
az írásbeliség számomra legfőbb bizonyítéka.
A szakadt huzatú, piros fotelban az estének úgy örül,
mint lassú folyó a tiszta égnek. Arca, mint egy madáré,
ha alszik, hogyha ébred. Hisz akkor szabad, akkor még repül.

Szöllősi Mátyás (1984-)