Szöllősi Mátyás: Schiele
Megint ez a szín
Egy vagy két egész árnyalattal durvább,
mint maga a bőr, amelynek tónusátsok éve sehogy sem találom.
Nincs annál rémesebb, ha valami csupán
véletlenségből jó, és tudom, bűn volna
kegyelemnek nevezni, amit ki sehogy
sem érdemeltem.
Sötétnek sem mondanám,
hiszen olyan világos előttem a vászon,
hogy nem láthatok tisztán, s mintha tükör
volna rajta a fény, mindig eleve torz
tűnődéseimet fordítja ki.
Hogyan lehet nyugton élni ennyi test között?
Ha szemgolyóra illeszthetek idegen retinát,
ha kézre kezet téve törhetek össze álmokat,
ha a nyak megléte önmagában fojtogató,
és kötél se kell hogy kilógjak a kép keretén
túlra?
Egyetlen vonal is bőven elég,
ha ébren tartja kíváncsiságomat,
és hát, mi más érdekelhet,
mint ami hozzám hasonló?
A test a legárulkodóbb,
ha netán különbségre vágyom.
Túl szűk verem a csapdába esettnek.
Mindig is arcot szerettem volna,
de sosem adatott meg, hogy mások
tekintetében lássam viszont magam.
A bomlás látványa maradt vigaszul –
a szem árnyékai, ahogy egyre nőnek,
a váll hullámzó deformációja,
a csontok már kilógó sarkai a bőr alatt –
és kínzó döfésként egy égő ízület roppanása,
amiről még vázlatot sem enged a szabályok
megátalkodott tökéletessége.
Séta közben azért időről időre megcsodálom,
hogy a fej mezején hagymákból sarjad a fű.
Szöllősi Mátyás (1984-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése