Télffy Ármin: Pacsirták cérnaszálon

A költészet ócskaságokból barkácsolva segít
elfeledni, hogy létünk részegen összehányt
rozsdatelep, amit folyton továbbpasszolunk
a jövőnek, színes utópiákba csomagolva, hogy
csináljon vele, amit akar, mert nekünk, bár ezt
senki sem fogja bevallani, bébi, nem sikerült.
Abban rejlik minden ígérete, hogy női bokaként
megvillantja a rozsdamarta világ rejtett szépségét,
a korrózió romantikáját, az egymásra dobált,
esetleges zajok és csendek megkomponált
összefüggéseit. Hónapok óta hallgatom, ahogy
hallgatsz, már nem szólnék, de szavaim
mintha csak maguktól hagynák el a számat, hogy
átpártoljanak hozzád és befészkeljék magukat
a némaságodba, mint anyja ölébe egy görbülő
szájú kisfiú. Hiába próbálom elhallgattatni a hallgatásod,
mert az nem mondani-nem-tudás, inkább a szavak
visszavétele, végletekig felfokozott bőbeszédűség.
Egymás hegyén-hátán heverő hangok némasága
egy halott nyelvjárás visszhangzó csöndjében.

Télffy Ármin (1996-)