Wirth Imre: A csöndben, mint porban...
...felborzolt tollú veréb, lustán és tétován vergődnek a kora
szeptemberi vasárnap délutánok. Tompán,
lassan szivárog mégis mind mélyebbre bennem
a lehangoltság; hiába látszik itt-ott nyoma
a hétvége ragyogásának, a porszemek
aranyló kavargása a sok fénypászmában,
edényzörgés szűrődik ki a konyhából, s én
a nagy asztal alatt egyszerre csak megérzem,
hogy a mozdulatlan időt épp megsebezte
valami, s ami kicsordul, az a fájdalom,
aminek még nem tudok nevet adni. Mintha
végignéznék egy vesztes csatát, úgy foglalja
el a szobát ez a valami. Visszanyúlnék
abba a köztes pillanatba, az elveszett
vasárnap délutánba, amit boldogságnak
neveznék, miközben rájövök, hogy az idő
belőlem folyt, én sebesültem meg. Az asztal
alatti időtlen múlttá változott bennem.
szeptemberi vasárnap délutánok. Tompán,
lassan szivárog mégis mind mélyebbre bennem
a lehangoltság; hiába látszik itt-ott nyoma
a hétvége ragyogásának, a porszemek
aranyló kavargása a sok fénypászmában,
edényzörgés szűrődik ki a konyhából, s én
a nagy asztal alatt egyszerre csak megérzem,
hogy a mozdulatlan időt épp megsebezte
valami, s ami kicsordul, az a fájdalom,
aminek még nem tudok nevet adni. Mintha
végignéznék egy vesztes csatát, úgy foglalja
el a szobát ez a valami. Visszanyúlnék
abba a köztes pillanatba, az elveszett
vasárnap délutánba, amit boldogságnak
neveznék, miközben rájövök, hogy az idő
belőlem folyt, én sebesültem meg. Az asztal
alatti időtlen múlttá változott bennem.
Wirth Imre (1964-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése