Szabó Imola Julianna: Veled élet

Halvány, mint kihűlt kávéfolt a papíron. Mi körbeérünk. A hegyek lomhán dőlnek egymásnak. Lejtőn fel és lefelé is, majd tartom a hátamat. Kutatok a zsebedben. Maréknyi melegség, olvadok a varrásmenti résben. A fák óvatosan bontják ki magukat. Az ég szelíd, de rettentő magas. Nem érhetünk odáig. Megszagolom a kabátodon az otthonunk. Mosom és főzöm a vágyakat. Nem dobok ki semmi maradékot, és összevarrok minden hasadást. A felhők már lassan a hajadba túrnak. Ismerik a szálaid. Te nem őszülsz, csak engem bont az idő, mint süteményen a porcukor, olyan a fejem. Festem. Magamon nő túl, heti egy centivel a küszködésem. Takaródzom. Szavakkal, rongyokkal és szakadt igékkel. Nem vagyok magas. Még az ujjam hegyével se pöccinthetném meg a Nap sarkát. Nekem csak a szoknya széle marad. Hordom a tekinteted, viselem a szemüregem. A hetek loholnak a domboldalon, húzzák magukkal a görnyedt gerincem. Naptártalan élünk. Kopasz varjak szedegetik a kőmagot. Kopogtatják a renyhe földet, horgolják belőle a gilisztakupacot. Nem félek. A csend Isten sóhaja. Színe és szaga van. Kell, hogy legyen kabátja is. Születésnapi torta, égi vendégek. Talán meghívnak minket is, ha gyorsan futunk a hegynek. De nem érdekel a teteje. Nem érdekel a táj, nem érdekelnek a fények. Nem érdekel a városkép, ahogy kiterül, mint egy csavarhúzókészlet. Engem a cipőnk sara érdekel, vagy ahogy ujjaimon hordom az ujjad. Az a mérhetetlen tisztaság, ahogy tudod, mire gondolhatnak, akik elfedik a mellkasukat. Olvasol. Hallgatsz. Kihúzod belőlem a sejtelmet. A szálak rátekerednek a fákra, kanyarognak és éhesen szorítják a kérget. Érek-e valamit odalent, a dombok alján? Láthatóan vagyok-e üres? Üresen teljes? Ha kinyitom a kamrám, nem esznek-e meg mindent belőlem? Megyünk. A hegyek vállai már összeérnek. Nem tudom, milyen lesz majd visszafelé. Nem tudtam, milyen lesz az előre sem. Papírsárkány. Mossa az eső a fákat. Meztelen fürdenek. Nyújtják a karjaik és az arcuk. Nincs esernyőnk. Csak bőr. És egy ígéret. Kései gyümölcsben a magház. Se tető, se fal. Mégis otthon. Héjban a kövér sóhaj. Legurul a lejtőn és kiterül az égnek. Esik. Összeázunk, mint a vízfestékek.

Szabó Imola Julianna (1984-)