Szvétek Gábor: Szonett

A nap éjbe lopódzik az alkony fátylán.
Utolsó, elkószált lángtincse remegve
szökell az incselkedő éj elől, messze
a vaskos villanypóznák ezüstpáncélján.

Az ég szivárvány palástját mély barnára
mázolja át az Isten, majd felgyújt minden
égi mécsest, hogy az éjben fáklyánk legyen,
és szelíd csöndet küld nyugtalan álmunkra.

Ránk néz és mi megfürdünk tekintetében,
hogy megtisztuljunk s a holnap új ruhában
találjon. A piszkosat a hold markában

égetjük el, vagy Illés tüzes szekerén,
mi épp villámként vágtat keresztül az éj
oly lengén megfeszített, lyukacsos gömbjén.