Kántor Zsolt: A séta és a textus

 A papírírószer manökenje

A hang este formájúvá lesz, az ég színeire bomlik.
Karaktereket spórol az olvasás. Lecsukódik a szem.
Befogadja tárnáiba a múltat a pupilla.
Majd újraírja, amit kihagyott az emlékezet.
Egy nyári séta emléke dialógusba kezd
A megbonthatatlan idővel, mint narratív szövettel.
Egyetlen mondaton belül van benne a műhold és az égbolt.
Káprázik a szem, ha a szingularitásról olvas az ember.
Összeér, ami tegnap szétfolyt.
Mintha ikrek lennének a hétfő és a kedd.
Az ismétlések titka, hogy rendelkezzünk életkedvvel.
Ellentét csomagolva ellentétbe. Mint gézbe bugyolált,
Képlékeny olvasat. S azon belül egy kisebb tároló edény.
Mintha egy metamodern dilemma lapulna az esszé ecsettáljában.
Belemártja tekintetét az összegyűrt árnyak festékanyagába.
S az asztalon álló, átkötött dobozkára fókuszál.
Amiben egy ékköves gyűrű hever.
„Hadarva ír, mint Rilke vagy Kafka.” Mellette magyarázó angyal.
Sebes körte, fonnyadt narancs, néhány szeder.
Nem is gondolta, hogy ide a papírboltos kislány jön el.
Benne van a kötetlenség, a szabadság.
Tehermentes lét. Jelenléte színtiszta ármány.
„A bölcsész járatlan ösvényeken jár.
A kitaposott utakon átvág.”
Mint aki minden férfi lelkén átlát.
Vörös hajában egy fehér rózsával.
S ott van előtte a pulton A szellem fenomenológiája.”
Hegelt olvassa, kirúzsozott szájjal.
S a kötet fülszövegéről le van kaparva az ára.
S végül invitálja a recenzenst egy bodzateára.
Majd a séta kerül szóba, a szoborsétány arborétumi világa.
Látható, ennek a napnak se lesz kifejezett iránya.

Kántor Zsolt (1958-2023)