Aknay Tibor: Találkozás az angyallal

A januári hóesésben – épp kedd volt – kora délelőtt,
mentem, listával zsebemben,
hátra-hátra lesve, szaladjak-e a megálló felé
vagy ráérősen nyomhatom-e talpam a porcukor-hóba,
mely olyan volt, mint égi bárányok sűrű gyapja,
ahogy nyírás után, meleg halmokba gyűjtve, már
szép holmik ígéretével viselős,
amikor alig előttem, máig sem tudom honnan,
egy angyal szaladt át az úton,
egy pont olyan lény, minőt számtalant
láttam már képen és szobron,
így tudtam, mi került látókörömbe:
igen, egy angyal, sem hórihorgas, sem kicsi, zömök,
átlagos, az angyalok között.
Mire a megállóhoz értem, az angyal ott ült a padon,
szárnyait egymásra hajtva viselte, amolyan palástként,
bár nem láttam, hogy fázott volna, vagy ilyesmi,
de nem vagyok naprakész angyaltanból,
nem tudhattam hát, miért e különös találkozás.
Már azon töprengtem, hogyan szólítsam meg, mert
a helyzet kétségtelen rendkívülisége azt sugallta,
kezdenem kellene valamit vele, mert nem minden nap
találkozik a hozzám hasonló, igazi égi követtel,
de megelőzött. Felém fordítva arcát,
mely bizonyos ritka márványok színére hajlott,
láthattam annak ragyogását,
és hallottam is őt, de innen, magamból,
mintha ketten volnánk Egy,
csak ő, mármint az angyal, úgy látná jónak,
hogy megjelenjék nekem, a halandónak.
A megállóban még volt két diáklány,
egy hajléktalan a kutyájával,
és persze a havas január,
mely belepte az utcát, ahogyan
üres lakások bútorait a vászontakaró.
Az angyal beszélt, de nem szavakkal, és láttam,
hogyan csendesül az idő zord kedve,
s egy percre mintha szivárvány íve ragyogott volna fel
a megállóban, s valóban – mondtam magamnak,
megérte várnod, hogy lásd, angyalok pedig vannak.
Megjött a busz. az angyal felszállt a többiekkel,
csak én maradtam, és elindultam haza,
dolgom végezetlen, és az járt eszemben egyre,
mihez fogjak, hisz’ a nevét sem tudom
és egyáltalán, lesz-e még alkalom?

Aknay Tibor (1944-)