Simonyi Imre: Ha jössz, szívem

Ha jössz, szívem, – a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,
aztán (felém-lejtésű hajlamon)
ereszkedj le a szelíd hajlaton.

Nézd, nem a domb, a kétely meredek –
Ám azon túl már földközel lebeg
az ég – egünk – s a küzdelmes világ:
vásznába törli izzadt homlokát.

Hát arról jöjj – hol ábránd és való
játékekével egybeszántható,
s telekkönyvezettek a mániák…
Ha jössz, szívem, a rozsvetésen át

gyere. – Tudod, ahol a gyalogút
talpunk alól az árokba gurult,
és egyirányú ösztönöd alatt
megnyílt a szerteágazó tudat

benned. S alázuhantál. – Ámde én
fennakadtam egy szilvaág hegyén,
s azóta nyársán – immár nélküled –
forgat az özvegyült önkívület

madárijesztőként. – Lásd, az vagyok. –
Gyűjtsd kosaradba a kendermagot
(a hiányodban elpergett időt),
és szórd elém egy éhes délelőtt:

hadd szemelgessem – jó ízed – hívem.
Ha még egyszer jössz, így gyere szívem.
Meg úgy, hogy mard belém magad erős
foggal – : rögeszmébe az eszelős –

meg úgy, hogy fojtogass olyan puhán,
mint egy nyárvégi lusta délután –
s egy véraláfutásos alkonyon
úgy jöjj, mint az utolsó alkalom –

meg úgy, mint a suhogó sejtelem,
de ön- és közveszélyes éjjelen.
Ha jössz szívem, a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,

ám onnét oldódj az időbe át:
terjedj, mint a százados babonák
… s én elhiszlek. – S zúdulj, mint vadvizek
e mosdatlan világra. – Szelídebb

sodrással pedig áradj énfelém,
áradj, mint a jóillatú remény,
mint a nyárfaerdő lehellete:
ha jössz, szívem. De meztelen gyere.

Simonyi Imre (1920-1994)