Tomaji Attila: Pogány

Nagy szemében nem félnek a tárgyak, sötét
haja vállát veri, arcát nem látja senki, ha szél
fújja körbe —, amerre lép, alig hajol a fű, halkan
koccan a kő, s a felhők megállnak, hogy lássák
ülni a parton, hol virrad a víz s úszik a hajnali
köd a nagy folyó fölött. Engem keres, ha az erdőt
nézi, (üldözöm saját nyomom), beszél, ölel s
ringatja a testem, ha félelem szorítja, ünnep
a nap, mióta mellém dobta a sors. Tagadja a
véletlent, ezért gyakran él át csodákat, pogány,
ha van értelme a szónak, hisz bennem hisz. Mára
még szebb, mint egykor, társam, gyerekeket szült
a nap alá, lányt s fiút, csillagokat a lenti világra,
bánattól súlyos örömre. Pirul ez a túlírt szerelem,
mint ágak közt maradt őszi levél — Átkozott
legyen a vers, ha sírni hallom az ablak alatt, a
kert magas fái alatt, hová az űzi őt is, mi egyre
csak rágja a szívem, mikor szavakat suttog a
börzsönyi táj, hogy széthull, majd újra összeáll,
s mutatja, mi múlik, de nem szűnik meg soha,
hisz egyszer, egyetlenegyszer megszülethetett.

Tomaji Attila (1959-)