Somlyó György Téli elégia

Egyszerűségbe fagy a pompa,
átöltözik most a világ.
A puritán tél zord kámzsáit
kapkodják magukra a fák;
az ifjú, szertelen rajongás,
az őszben borzongó csodák
után a mindenség ím, újra
a férfikorba fordul át.

Nehéz áhítat váltja fel most,
szent rémület és megbűvölt
a sűrű, szikrázó kavargást,
a szárnycsattogtató gyönyört
s a féktelen zöld kicsapongást –:
vad szerelmekben elgyötört
testével most magába száll és
megtér a lázadó, e föld.

Apám, ilyenkor jutsz eszembe,
mikor bomlik az őszi köd,
de már hasít a tél vésője,
november s január között.
(Engem november hámozott ki,
téged január elfödött,
testem először ködbe, a tiéd meg
utolszor fagyba öltözött.)

Mindig ilyenkor látogatsz meg,
mikor a fény magva szakad,
nem ködlik rajta semmi kétely,
s bár mind messzebbre tér a nap
és hidegebben csillog egyre,
a lét élesen látható
s a kékre-csiszolt levegőből
kereken cseng vissza a szó.

És már nem kell a szó se, mindent
egyszerűvé csiszolt a fagy,
az érzés szinte hallható lesz
és látható a gondolat.
Teljes a világ, közelebb jön,
s mikor az est homálya rezg,
érezni, bundákba takartan
is közelebb a női test.

Apám, tollas, sötét varázsló,
kit önmaga elátkozott!
(szemembe zárva él kiugró,
meredek, sziklás homlokod),
s ti mind, aggult vagy már nem élő
bús századvégi héroszok,
az újuló élet riadtán
könnyel most nektek áldozok.

Elhagyott kávéházi asztalodhoz
szívem most gyakorta leül.
Emléked magamból kioldoz
s a te életed fon körül.
Úgy élek benne, mint bábban a lepke,
mely majd, ha a tél menekül,
valódi életére lelve,
szabadon szállva kirepül.

Ó, ritka, visszahozhatatlan,
álmos vasárnap reggelek.
Ha most itt ülhetnél sötéten,
ha itt ülhetnék most veled!
Kiáltanám: rossz volt! rossz voltam!
rosszak voltunk! most értelek.
S – hányszor próbáltad! – kezdjük újra!
Kezdjünk egy másik életet.

Ó, szótalan találkozások,
zord kávéházi reggelik,
reménytelenségtek ízével
szívem most újra megtelik.
Hogy vártam tőletek a fényt, a
kimondhatatlan valamit,
mely idegenségünkből egyszer
mégis melegen kiszakít.

Hiába! két távoli csillag
voltunk e rossz század sötét,
zuhantató űrében – és csak
néztünk a kávéházba szét.
(Most is látom a vén újságos
órjásfogú bálnafejét,
arcán a bőr úgy rángatózott,
mint a zajló Dunán a jég.)

Micsoda csaló durva játék
folyt itten véled és velem,
milyen zord törvények s szabályok
ültek szíveden s szívemen,
hogy egymással harcolnunk kellett,
bár mindkettőnk fegyvertelen,
s elválasztott a dicstelen dac,
jobban, mint bármi küzdelem?

Apjából, istenem, a tolvaj
idő a fiúnak mit ad?
Én barátod szerettem volna lenni –
és nem lehettem, csak fiad.
De szép lett volna járni együtt
ifjan ködös hajnalokat,
míg Kosztolányi hangja száll az
Üllői úti fák alatt.

Ó, mért sziszegsz bennünk örökkön,
mérgeskígyó emlékezés?
Hogy mindig újra megsirassuk
hazug és elrontott egész
múltunkat, újra látva, minden
perc hogy volt bűn és tévedés! –
A könnyű részt elejtve, mindig
az egészet emelni oly nehéz…

Elhagylak nemsokára, érzem,
hív már a megnyílott világ,
valóság vadszagú mezői,
mit nem ismert az ifjúság.
Lesz tán nekem is gyermekem majd,
és a magány, mit zárt a báb,
másokban és a végtelenben
talál majd élni új hazát.

Somlyó György (1920-2006)