Csorba Győző: Ősz lépeget

Ősz lépeget a lombokon,
talpa vörhenyes sár, agyag,
a boldog zöldre ráragad,
– föld felé hull a homlokom.
Hozzád szeretnék menni most,
jaj, elrontottuk! Nem lehet,
nem volna most már enyhület,
pedig meglásd: kifoszt,
kifoszt így minket az idő.
– Ha ostorát emelte ránk
a rossz világ,
mért nem öleltük reszkető
testünket egybe? Ó, miért
bántottuk egymást még mi is?
Kimondom a nevedben is:
botlott, kitért órák ezek,
jobban szeretnéd, tudom,
ha ujjadat csókolgatnám,
s térítgethetnéd fejem öledből.
(Fojtogat a sírás.)
Ó, én is jobban szeretném,
hidd el nekem,
ha kedves-pajzánul etetnél,
s ál-mérgesen
meghúzkodnád a hajamat.
– Az utca párokkal teli,
együgyű áhítat az arcukon.
Ó, együgyűek! Ó, mesebeli
bölcseknél bölcsebb emberek!
Lám, lám, két ostoba
távol remeg, fázik egymástól.
– Nagy, csúnya lábával
lépeget az ősz;
hideglelős félelemtől
borzong a kert.
– Figyeld, amit most mondok:
meghalunk,
előbb vagy utóbb meghalunk,
és deszkák közé zárnak el,
szűk lesz a hely,
de mindegy lesz nekünk,
mert többé úgysem mozdulunk,
s ha egymás mellett pihenünk,
akkor sem lehet akkora
akaratunk soha,
hogy érintsük egymás kezét,
ha félujjnyira van akár.
– Jön párra pár, jön kínra kín:
halld ki sírásom halk neszét,
halld meg ezeknek a soroknak
csukló gyászsípjain
jajongani a lelkemet!

A csillagok már hunyorognak,
nagyon ideges szél remeg,
habos buborékja a holdnak
a fák fölé lebeg.

Csorba Győző (1916-1995)