Gyurkovics Tibor: Két ember
A kertben ültünk, érfalunkra
belülről rátapadt a múlt,
vérünk, mint zümmögő csatorna
falán a víz, a mélybe hullt
belülről rátapadt a múlt,
vérünk, mint zümmögő csatorna
falán a víz, a mélybe hullt
és mosta, mosta, egyre mosta
a tündökletes perceket,
melyek megfogták, mint a rozsda
a testemet, az ingemet.
Nagy, csillogó, vasas virágok
tapadtak bennünk és jelek,
a rozsda kékje felparázslott,
aztán mindennek vége lett.
Kinn hűvös szél fújt. Sárga és szűk
lett a lugas, a szem, a nap
és mi a kertben nézve néztük
az objektív virágokat.
a tündökletes perceket,
melyek megfogták, mint a rozsda
a testemet, az ingemet.
Nagy, csillogó, vasas virágok
tapadtak bennünk és jelek,
a rozsda kékje felparázslott,
aztán mindennek vége lett.
Kinn hűvös szél fújt. Sárga és szűk
lett a lugas, a szem, a nap
és mi a kertben nézve néztük
az objektív virágokat.
Gyurkovics Tibor (1931-2008)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése