Tomaji Attila: Tájaim

Lator Lászlónak

1.
sietős alkonyi vázlat baljós dal kezd szólni valahol
fölszáll szerteszökken elhajol
odaúszik hol kontyos ritka madarak
emelkednek lassan tűztorkú nap alatt

ott messzire ringó távolok
találkoznak ott lágy fény csorog
elindulnak a fák ostoros jegenyék
összeérő karjuk között remeg az ég

kiárad most hömpölyög s megáll
megmutatja még magát a táj
poros földeken árkok szélén út felett
imbolyognak majdani árnyak emberek

nézd lassan betelik az elrendelt idő
tenyeredbe foghatod onnan is kinő
följajdul és születni kezd hamar a mély
fénylő anyajegyekkel telt hatalmas éj –

2.
bárhogy futsz utolér

Nyugtalan égi galambokat látsz Egy hamutollú
galamb menekül kicsi árnya elől fel az ég oszlopára
Onnan mint kő hull a jajszava és a folyóba verődik
nem lassítja le gyors zuhanását az ott maradt hajnali pára

Ellobban majd indul a hullám és a leomló távoli
partról már kegyelemtelen újra feléd fordul
Lábad elé zuhan most le a roskadó ág
törzse sebét nem fedheti el a tenyér Vére kicsordul

Méz szaga vér szaga mindenhol szakadó szirmok s kelyhek
méhek a fullasztó illatok forgatagában
Reszket a megvadult lét hiába sütöd le szemed már te is érzed
összetapadt kicsi szárnyak az alkony bódulatában

Hallod hogy koccan a fog Az este sötétlila
tűfoga csattog a tört hasadékos mélyben
hol rejtőző hideg forrás tör fel a kék szakadékból
messzire elrohan s elfoly a széles lejtők tágas ölében

Ultramarinná mélyül az ég vad szél közeleg
szétcsapja az iszkoló felhők tépett szárnyát
s rátör a szép szabad parttalan áradó vízre
Sas sikoltása a fák zuhanó moraján át

Bárhogy futsz utolér a vihar a sötétlila
égből fegyvere villan a néma galambok tollán
elsodorja őket messze az éjben remegő
kicsi testüket őrjöngve dobálja a mélybe az orkán

Szárnyak vér méz vacogó szerelem kerek erdők
árnyai készek feszülni egy távoli ország zárt kapujának
Ott ver rajtuk végig a szörnyü idő – dördül az ostor
s verdesnek szakadt zászlóként gabalyodnak egybe a tájak – –

Tomaji Attila (1959-)