Csukás István: Isten inkognitóban

Isten inkognitóban itt járt, vagyis
nem láttam, mivel láthatatlan, de itt
járt, semmi kétség, illetve csupa kétség
az áttetsző délelőtt, a hisztérikusan törékeny
ablaküveg, nekiverődök, mint a légy, de nem
szabadulhatok, mert az áttetsző délelőttöt
is én képzelem, amúgy kilátok belőle, magamból,
mint az üvegen, de nem menekülhetek,
élek, motozok, cigarettázok a rövid szünetekben,
álcázom magam, mosolygok, és nem írok verset,
még nem, még szédülök a képzelt repüléstől,
gyomrom felhúzódik a súlytalanságtól, a légüres
papírtól, vonzásra vágyom, mely lehúz
a földre, a bútorok józan élei közé, a fa
a fém, a műanyag vegetációjába, az emlékek
zsíros kártyalapjaival csinálok egy-két trükköt,
most gyerek vagyok, most ifjú, most férfi,
majd újra összekeverem, senkit se tudok
becsapni, magamat a legkevésbé, a tükör is
ugyanazt a képet exponálja tíz éve, húsz
éve, megjegecesedik az időben, mint ez
a délelőtt, megelőlegezi saját halálát,
mint ahogy én minden pillanatban, s nem
tudok kitörni, mert bennem játszódik az egész,
befelé múlok el s egyszerre, s a rövid szünetekben
a nikotin rugdossa a szívemet; növesszen
szárnyat s repüljön, vagy legalább tapogassa
ki az áttetsző magányt belülről, töltse ki
ezt az áttetsző délelőttöt, a rám dermedő halotti
maszkot, zümmögve, sírva vág)’ éppen mosolyogva,
mert itt járt valaki, onnan tudom, hogy egyszerre
vagyok hitetlen, és hinni szeretnék valamiben.

Csukás István (1936-2020)