Márai Sándor: Mennyből az angyal

Mennyből az angyal – menj sietve
az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
nincsen aranydió a fákon,
nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
ahol most gyertyafény világol,
meleg házakban terül asztal,
a pap ékes szóval vigasztal,
selyempapír zizeg, ajándék,
bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
egy szegény nép karácsonyfája
a Csendes Éjben égni kezdett –
és sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak,
imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
a Katona, ki szíven döfte,
a Farizeus, ki eladta,
aki háromszor megtagadta.
vele mártott kezet a tálba,
harminc ezüstpénzért kínálta
s amíg gyalázta, verte, szidta:
testét ette és vérét itta –
most áll és bámul a sok ember,
de szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
ördög hozta, vagy Angyal hozta –
kik köntösére kockát vetnek,
nem tudják, mit is cselekesznek,
csak orrontják, nyínak, gyanítják
ennek az éjszakának a titkát,
mert ez nagyon furcsa karácsony:
a magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
hebegve, mert végképp nem értik –
ők, akik örökségbe kapták:
ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
az alomban, a jászol mellett,
ha az Élet elevent ellett,
a Csodát most is ők vigyázzák,
leheletükkel állnak strázsát,
mert Csillag ég, hasad a hajnal,
mondd meg nekik, –
mennyből az angyal.

Márai Sándor (1900-1989)