Turczi István: Üresség (elégia az elégiáért)

„Hogyha kiáltanék, ki hallana engem”
E. M. Rilke (Nemes Nagy Ágnes ford.)



Második tétel

con moto

A hajnal A hajnal A haj
nal, ahogy az ég palatáblájára
lehelem és kitartom a szót,
már szájmeleg
Az én hajnalom
A Tökéletes Üresség Órája
Semmit se gondolok az éjről,
csak sötét van Fehér sötét
Mintha kagylókürtök
távoli búgását hallanám
Jázmin köd Alvadt homály
Opálos fehérségben gázolok
Magányos, karcsú, virágszerű
lények úsznak felém Kitérni
nincs mód Nem mozdulok
A fehérnél nincs semmi sötétebb
Nincs átlátszatlanabb Igen, ez még
az éj, ahogy kortyolva issza tükrét,
s menekülő vadként,
felhők közt rohan
vesztébe a hold

Milyen jó volt,
amikor utoljára, azaz utoljára
együtt néztük, hol egymásba,
hol a terasz fakorlátjába
kapaszkodva néztük,
ahogy a hold rója az eget.
Jó volt nagyon
Az ágakra akasztott hárfák nevetése
visszhangzott bennünk

Kezdetben van a felszított remény

Iszonyú erővel szakad ki az első
belélegzés, az első kilélegzés hangja
Azt hiszed, darabokra tört valami
Azt hiszed, felrobbant Felrobbant
valaki benned Aztán magábanyeli
a csend Már nem hiszel semmit
A Semmit hiszed
A csöndé vagy

Csak állsz, és a terasz
szálkákkal teli fakorlátját markolod
Állsz, és a feketekék semmit faggatod
Remegsz, hullámzik mellkasod
Gyantaszagú az izzadtságod
A világ igazán részt vehetne
a kétségbeesésedben
De nem

Turczi István (1957-)