Tomaji Attila: Mese a hóesésről
„Boldogok, akik sírnak…” (Mt 5,4)
Lassan, egészen lassan sötét lett,
megszoktuk már, hogy ragyognia
máshol is kell. Ő csak fütyörészett,
s alig ment messzebb, saroknyira,
mégis oly távolinak tűnt, mintha
sose láttuk volna. Lombok, ágak
takarták az arcát, szárnya nyitva.
Köd tapogatta végig a fákat.
Elnehezült verő szívünk. Törékeny
ég alatt csak álltunk, apró bábuk,
eltévedtünk mind a sötét ölében,
egymás vékony árnyékát se láttuk.
Akkor szelíden hullni kezdett a hó.
Újra gyönge fényt kapott az arcunk.
Közelebb jött valami vigasztaló,
mire gyengéden támaszkodhattunk,
de mint unott napon a téli árnyék,
épp hogy mozdultunk. Már alig éltünk,
pedig hívott a hó, a közös játék,
s maradt nyomunk is hátra, a léptünk.
Boldog volt, mert sírt egy nemzedék.
Nem vigasztalta dermedt hajnal.
Boldog? Sírt, hisz haza sose ért.
Messze, fütyörészett egy angyal.
Lassan, egészen lassan sötét lett,
megszoktuk már, hogy ragyognia
máshol is kell. Ő csak fütyörészett,
s alig ment messzebb, saroknyira,
mégis oly távolinak tűnt, mintha
sose láttuk volna. Lombok, ágak
takarták az arcát, szárnya nyitva.
Köd tapogatta végig a fákat.
Elnehezült verő szívünk. Törékeny
ég alatt csak álltunk, apró bábuk,
eltévedtünk mind a sötét ölében,
egymás vékony árnyékát se láttuk.
Akkor szelíden hullni kezdett a hó.
Újra gyönge fényt kapott az arcunk.
Közelebb jött valami vigasztaló,
mire gyengéden támaszkodhattunk,
de mint unott napon a téli árnyék,
épp hogy mozdultunk. Már alig éltünk,
pedig hívott a hó, a közös játék,
s maradt nyomunk is hátra, a léptünk.
Boldog volt, mert sírt egy nemzedék.
Nem vigasztalta dermedt hajnal.
Boldog? Sírt, hisz haza sose ért.
Messze, fütyörészett egy angyal.
Tomaji Attila (1959-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése