Gergely Ágnes: Rapszódia éjfélkor

Én írom? te írod? melyikünk vétke a szó?
Te vagy a vers helyett, eddig vagy fokozható.
Némulás hártyáját áttéped, tiéd, ha van,
mondd, gyere, diktáld, én megadom: adom magam.
Nem fér el közöttünk se tér, se idõ, se más,
örökre miénk az idõtlen idomulás.
Istennek úgy tetszett, széptestû lelki rokon,
éppen egy férfifej fér el a mellkasomon.
Térdednek csapdáján sorsába süpped a lét,
add meg az életnek halála jobbik felét.
Bõrödnek ízei bõrömet járják megint,
káprázva lobognak megcserélt érzékeink.
Hajtincsed bozótja, hangodnak sószigete,
kalózok kincseit bûvölöd át ide te:
apádtól-anyádtól elrabolt atom-javak,
a gének teremtõ, szubtilis csodája vagy.
Körmömnek felelõ, lúdbõrzõ izmok, a hát,
ujjongják ujjaim a tested körvonalát.
Végtelen szöveg, ha végtére megleltelek,
mormollak, másollak, mint régi kódexeket.
Múlnak a vizek, az idõhöz zúdul a part,
lábak és kezek közt a világ örökre tart.
Meddig tart? meddig tart? mikor lesz csontod avitt?
Életem jobb fele, egyszercsak meghalok itt.
Hidat a hidász, a bukfencet bohóc veti -
tested van, lelked van: tartást is adtam neki.
Nemléted csapdája megtart még, ez az a perc.
Vétkeztem, kimondlak. Helyetted van ez a vers.

Gergely Ágnes (1933-)