Pablo Neruda: Szeretlek itt....

Itt szeretlek.
A sötét fenyőkben a szél szétválasztja önmagát.
A hold kóbor vizeken ég.
Ugyanazokon a napokon mennek egymást üldözve.
A köd táncoló alakokban bontakozik ki.
Ezüst sirály csúszik le a naplementéből.
Néha egy gyertyát. Magas, magas csillagok.
Vagy egy hajó fekete keresztje.

Csak.
Néha korán kel, és még a lelkem is nedves.
Zeng a távoli tenger.
Ez egy kikötő.
Itt szeretlek.
Itt szeretlek és hiába rejti előled a láthatárt.
Szeretlek még mindig ezekben a hideg dolgokban.
Néha a csókjaim azokon a komoly hajókon mennek,
amelyek átfutnak a tengeren, ahol nem érnek el.
Már elfeledetten nézek ki, mint ezek a régi horgonyok.
A dokkok szomorúbbak, amikor a délután kiköt.
Feleslegesen éhes életem fáradt.
Szeretem azt, ami nincs. Olyan távoli vagy.
Unalmam küzd a lassú alkonyatokkal.
De eljön az éjszaka, és énekelni kezd nekem.

A hold megfordítja óramű álmát.
A legnagyobb sztárok szemeivel néznek rám.
És hogy szeretlek, a fenyők a szélben,
drótlapjaikkal akarják elénekelni a nevedet.

Pablo Neruda (1904-1973)