Ijjas Tamás: Az ífjúságról

Ingáztam két szerelem között. Az ablakon
kitekintve nem láttam sokat. A vonat gyorsan
suhant, az ég fehér volt. Erre emlékszem,
félúton ború és derű között. Fehér. Ingáztam
két szerelem között, hogy félreértés ne essék,
két érzés között, mintha azon vacilláltam volna,
két fehér lap közül melyiket írjam tele.
Nem láttam sokat, a réteken dér, a fák meztelen
ágai túl gyorsan suhantak, bekötözött seb volt
köröttem a táj, csak annyi volt látható mindenből,
mi átütött formátlanul a gézen. Ingáztam két
szerelem között, az arcokat nehéz volt
felidézni, mint amikor éjszaka ébred az ember,
a szobája merő derengés, mintha semmi sem
lenne a helyén, a tér túl tág a testnek és túl
szűk a szemnek. Félúton voltam ború és derű között,
és az egybefüggő fehér függönyt egyszer csak
kettészakította a vonat. A végállomás kristálytiszta
ablak. Helyben voltam. Leszálltam. Idegen városban,
szinte idegen testben. Borostámba túrtam. Enyém-e még?
Ott voltam két szerelem között a végállomáson.
Ott voltam. Felnéztem. Leszakadt az ég. Menekülni
kellett, le a lépcsőkön. Várt rám az aluljáró
két szerelem között, ki lehessen az eső végét
várni, lent a seholban. A neoncsövek zörögtek
két szerelem között, nem volt sem égbolt már,
sem suhanás. Nekitámaszkodtam a falnak a 2-es
és a 3-as peron között, a kezem zsebre dugtam,
mert két szerelem között a kezem a hidegtől
zsibbadt. Zörgött a neon, a perceket számoltam,
hogy két szerelem között hazataláljak.

Ijjas Tamás (1978-)