Miklya Zsolt: Felesleges mondanom...

Én újraszedem minden reggel,
amit lebontott benned az éj.
Te újraszeded minden éjjel,
amit lebontott bennem a nap.
Találkozásaink – fesléseink –
feleselnek a takaró alatt.
Nem felesel, fele sál – játszottam
egyszer a szótekerőt. Szabad,
gondoltam. Miért ne szedném szét,
hangokra, akár. Szavakból új szavak,
ahogy a textúra átrendeződik,
képlékeny, formálható anyag.
Most feleselnek, visszabeszélnek,
mint aki kamaszkorába lépett,
s vállrándítással jelzi, milyen hanyag.
Szavak nélkül is értjük egymást,
gondoltam. Mióta nélkülözlek,
próbálom újraszedni a szálakat,
soronként, amit a vetülék kihagy,
magába rejt, hogy aztán maga is
elrejtőzzön, mint a búvópatak.
Takaró alá bújok. Újraszeded,
amit lebontott bennem a nap.
Közben szétszedve fekszem, feles-
leges mondanom, a takaró alatt.

Miklya Zsolt (1960-)