Izsó Zita: Kölcsönlakás

Ott akartam hagyni mindent,

ami még megmaradt.

De hozzád belépve

mintha megtaláltam volna

az összes elvesztett tárgyamat

azokat is, amiktől korábban

meg akartam szabadulni,

amiket anyám adott rám,

vagy direkt felejtettem ott a buszon.

Mert amit a szülők rád tukmáltak

azt csak lassan, apránként illik elveszíteni,

fél pár kesztyűt,

aztán az étkészlet egyes darabjait.

Aztán itt vannak azok a dolgok is,

amiket sosem tudtam másoknak elmondani,

de tudom, hogy örökre ott lesznek a szőnyeg alatt,

vagy a szekrény mögött,

mert soha senki sem fog benézni mögé.

De ez itt veled nem én vagyok.

Aki kilép ebből a lakásból, én lehetnék.

De egyszerűbb a szemedbe nézni, és azt mondani,

hogy nálad igazán otthon érzem magam,

és egy pillanatra elképzelni,

hogy otthon lenni veled milyen lehet.

És rájövök, hogy vannak pillanatok,

amikor hazudni olyan,

mint egy alvó mellé guggolni,

és megtalálni azt a hangerőt,

amivel egészen közel hajolva

a fülébe suttoghatunk mindent

úgy, hogy nem riad fel,

és ha véletlenül mégis felébredne, az sem lenne baj,

mert akkor azt hinné,

hogy ez a feltámadás,

és soha többé nem kell tartania attól,

amitől a legjobban félt,

amikor élt.

Izsó Zita (1986-)