Simon Márton: Még ma is

Nem is a fiún lepődtem meg, illetve nem tudom,
csak fura volt, nem is lepődtem meg, az ember
hozzászokik, hogy szerelmeit előbb-utóbb megbasszák
bizonyos igazán gyönyörű estéken.
Szóval csak azon lepődtem meg, hogy pont ilyen.
Hogy pont olyan volt. Nagyjából tökéletes,
sármos, mélyhangú, kiegyensúlyozott, hogy
pont egy ilyen, akit én óra- és teniszcipő-reklámokba képzelnék,
akiből majd egyszer XY kolléga és jó apa lesz,
szóval amilyen én nem vagyok: ő mindenestül
olyan. Hát ezen meglepődtem. Persze,
még most is, ha találkozunk, kezet fogok vele,
tartva magam valaminek a látszatához
(ahelyett, hogy leütöttem volna rögtön az elején).
Azóta már tudom, hogy egyszerűen csak egyetlen szavam
sem értetted, és a legtöbbet el is felejtetted rögtön – így működsz.
Én akkor, azután, kilépve valahonnan, sokat sétáltam.
Egy coffeeshop, egy pizzázó és egy gyorsétterem
egymás mellett sorban hirdette, hogy persze, innen
nyugatra is, délre is, keletre is jobb lenne minden,
csak itt ilyen álmosító és ízetlen az éhség.
Fölöttem az ég eleinte sötét, élénkebb kék,
azután egyre világosabb lett. És fölnéztem, és halványkék volt,
mint álmaimban a bugyid, amit míg lerúgsz magadról,
én a pólót rángatom rólad, még ma is.

Simon Márton (1984-)