Vitéz Ferenc: Félelem

Meguntam már, hogy mindig félek
valamitől. Az emberektől, egy szótól
és a váratlanságtól; az utazástól,
a haláltól. Félek magamtól,
ha nem vagy itt. Félek befejezni
és elkezdeni valamit, pedig tudom,
hogy minden félbe hagyott álmomat
megbánom egyszer; s azt is, ha el se
kezdem. Félek nyilván tartani
a számokat, és megtalálni, amit hiába
kerestem. Mert volt valami remény
az árvaságban – a világosság benne
volt a zsákban. Mint a mesében.
Félek, ha elalszom, és még jobban
félek ébren. Leírni, amit nem is gondolok –
a szavak görgetik magukat bennem;
és félek, hogy egyszer majd megértem,
mi történik a fejemben. És már unom,
hogy nem tudom, mikor és mitől félek,
mert a vágyaim s a félelmeim minden
pillanatban összeérnek. Azt hiszem,
legjobb volna elfelejteni a perceket,
az éveket. S nem figyelni másra, csak
hogy hallom-e a csillag-éneket
megjajdulni rügysebezte ágon; s nem
félnék, ha nem futnék előle mind a négy
égtáj felé – ha hagynám, hogy valami
egyszer nekem is igazán fájjon.

Vitéz Ferenc (1965-)