László Noémi: Fok és mérték

-
Ezt ezután sem veszem komolyan.
Nem volt még két napom ugyanolyan.
Borultak színfalak, maradt a város:
titokzatos, lepusztult, a semmivel határos.

Maradni hol, mikor, ez itt a kérdés.
Szökésben élek. Szív és ész között
ritkán zavartalan az egyetértés,
bár olyan mindegy, mit mire cserélek.
Mindentől félek.


László Noémi (1973-)


Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Sohonyai Attila - Szanaszét összeszedve

-
Elveszetten tudok csak józan lenni. Emlékszel, mikor egész nap kerestelek, és egy utcasarokban, szinte kezdtem megfagyni, mire odajöttél, és én nagyon megöleltelek. …sose tudtam hiányt táplálni olyanért, amihez nem kötődtem, ezért az első megismerkedésnél elhatároztam, hogy beléd szeretek. Reménytelenül, és spontán módon. Mert tudtam már akkor,  hogy nem akarom, hogy hiányozz. Az szörnyűbb dolog, mintha féltesz valamit. Mert ha féltesz, van ami átvigyen a holnapba. Minden nap öröm, hogy téged tudlak félteni, és hogy ezzel ócska módon nem élsz vissza. Azt hiszem ha egyszer úgy ébrednék, hogy nem vagyok elveszett, megvan mindenem, magamra rettentően haragudnék, mert az azt jelentené, hogy sosem szerettelek. …pedig mindennél jobban.
További információk

Szabó Lőrinc: Mit láttam benned?

-
Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt. Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt. Mit láttam benned? Magam végzetét. Mit láttál bennem? Egy út kezdetét. Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat. Mit bennem te? Dacot és szitkokat. Aztán mit én? Jövőm rémálmait. S te? Egy torzonborz állat vágyait. Én? Istent, akit meg kell váltani. Te? Hogy jönnek a pokol zászlai. S később, hogy az ellenség én vagyok? S én? Azt, akit soha el nem hagyok. Te, tíz év múlva? Tán mégis fiad? S én tíz év múlva? Láss már, égi Vak! S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár. Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj! S a legvégén te? Így rendeltetett. S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled. Szabó Lőrinc (1900-1957)
További információk

Nagy László: Csönd

-
Táncol a csönd fehér tarlón, trombitája égszín virág, hatalmától megnémulnak nádasok és bölömbikák. Táncol a csönd háztetőkön, fáradtaknak jó az álom, ablak alatt, kertek alatt csukott szájjal danolászom. Táncol a csönd, bejár minden gödröket és szegleteket, harmat esik, szívem fázik, hajt a bánat leveleket. Borzasodik fehér kutyám, felettünk a bánat fája, szemeinkben bolond hűség, hallgatunk a nagyvilágba. Nagy László (1925-1978)
További információk