Halmai Tamás: Káprázat

Mint az első és mint a legutolsó,
boldog a nap, a fűszálon imbolygó,
a rítuson a ritmus és a rend,
az idillen az éden átdereng,
a lemondás, az áldozat, az ajtó,
minden megnyílik, mert minden mulandó,
a kezdetektől ártatlan növények
az eredet szép romjain tenyésznek,
sugárköpenyben tündököl a semmi,
a káprázat a kápráztatót rejti,
az útvesztőben mikrotheosz minden,
az elveszett út már hazatért innen,
a számok és a súlyok és a mérték
az oszthatatlan egyet már elérték,
feladat s csoda egyesül a műben,
az egész képét hordó egyszerűben,
a pontban a kör, a körben a gömb,
kézben a kagyló, kagylóban a gyöngy,
kapu és küszöb, ház s a házban élet,
az üdvös szövetségben együvé lett,
a térben a táj, a tájban a hely,
a rések ősi rejtekeivel,
a szó, az út, a sors, a fény, a szállás,
minden azért van, aki mindért hálás,
szeme hajnali kertre nyíló ablak,
ima és áldás, ha beszél s ha hallgat,
templomot épít, otthont alapít,
elnevezi az ég határait,
a sivatagból a paradicsomba,
a törtből a teljesbe visszavonzza
piramis, torony, hagymakupola,
a közép derűjén a korona,
világfa csúcsa, vertikális tengely,
tövében oltár s aranykori tenger,
fényarcát tükör nélkül ki láthatja,
s miféle tükröt takar a fény arca,
fátyol a világ és a test burok,
de angyal fogja föl az elbukót,
s mert az örökhöz a zuhanó gyenge,
abban lakik, aki lakozik benne.

Halmai Tamás (1975-)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Ornella Fiorini: Lányomnak

Závada Péter: Bontás

Wass Albert: Tél